Megszakértjük

Disclaimer: az alábbi poszt alapjául Mark Manson - Minimalism című írása szolgált. A lent olvasott sorok a saját interpretációm, nem állíthatóak egyértelmű összefüggésbe a szerző gondolataival, és semmiképp sem tükrözik azokat.

This is everything I own: A MacBook Pro, an iPad, an unlocked iPhone, seven shirts, two pairs of jeans, two jackets, one coat, one sweater, two pairs of shoes, a suitcase, a backpack, some gym shorts, bathroom stuff, socks and underwear. That’s it. Everything I own can be easily packed into a small suitcase and moved within 30 minutes. There is nothing that I want that I don’t already own. And this is despite owning a six-figure internet business.

Kicsit gondolkodnom kellett ugyan, de azért utánaszámoltam, melyek is azok a tárgyak, amelyekkel rendelkezem. Van egy laptopom, egy telefonom, két pár cipőm, egy edző cipőm, két farmerem, 5-6 utcai pólóm, 5-6 edzésre használt pólóm, egy edzőcipőm, három edzőnadrágom, három pulóverem, egy kabátom, s az alsóneműk, zoknik. Mindezek mellett van egy könyvem, ami bárhova megyek, velem utazik, no meg a sokat megélt napszemüvegem. Ezek azok a dolgok, melyek a mindennapjaimat képezik, melyeket egy bőröndbe csomagolva bármikor készen állnék, hogy repülőre szálljak. Nincs sufniba rejtett társas, poker készlet vagy egyéb kacat. A fent felsorolt dolgok együttesen képezik az "egy bőrönd szabály"-t, melynek lényegét talán nem kell kifejtenem.

Persze, ahogy a Minimalism írójánál, nálam sem volt ez mindig így. Az egész valahol ott kezdődött, mikor Londonba költöztem, aztán Londonon belül is költöztem, aztán elegem lett az egészből. Egy borús angol délutánon (fene tudja már az volt-e, de így stílusosabb) leültem, s könyörtelenül kiszortíroztam mindent, amely nem volt elementáris. A könyörtelenséget ebben a kontextusban ne a tárgyakra vetítve értsük, sokkal inkább saját magunkra. A tárgyaknak nem fog fájni, ha egy fekete zsákban találják magukat, míg számunkra minden mozdulat, mely egy szeretett szobrot, karkötőt, cd-t suhint a szemét felé, egy-egy kisebb önpusztulást jelent, mintha saját identitásunk részeit morzsolgatnánk darabjaira, hogy aztán elhintsük őket a nagy büdös semmibe. Nem akarok becsapni senkit, ez bizony ilyen. És hogy tisztázzuk miért ilyen, hadd vegyek át mindjárt két gondolatot az eredeti írásból.

Mark Manson az általam kultuszfilmnek tartott Fight Club c. moziból idéz, méghozzá Tyler Durden-t, aki a saját ösztönünk projekciójaként kap szerepet a filmben. “The things you own, end up owning you" - hangzik el Tyler szájából. Mark szerint azonban nem a birtoklási vágy vagy a birtokolt dolgok azok, mely ténylegesen felemésztenek minket, sokkal inkább két faktor:

• A személyes identitásunk tárgyak által történő kialakítása, kivetítése.
• A veszteségtől való félelem

Az első pont még egyszerűbb, hisz ez csak önmegvalósítás. Önmegvalósítunk egy gondosan választott bútorral, egy stílusos asztallal, mi több, még barátaink elismerését is kiválthatjuk egy menő bárpulttal. Aztán személyiségünk szerves részét képezik a márkák, melyek szinte kasztrendszert alakítanak ki az emberek között. Az Apple-ös srác, a BMW-s bunkó, a Mercis őőő, ez már sztereotípiai, elnézést. Lényeg az egészben, hogy tárgyakban keressük saját magunkat, s tárgyak képében próbáljuk megfesteni, kik is vagyunk valójában.

A friend of mine recently told me when he was a young professional he spent endless amounts of time crafting his apartment to be the perfect place to bring people — buying the right furniture to represent his identity, decorating and re-decorating. The irony is that he put all of his time and effort into making his apartment perfect to bring people to instead of actually, you know, going out and meeting people to bring to his apartment. He described this as a depressing and miserable period of his life.

"Egy barátom nemrég mesélte el, hogy pénzkereső fiatalként végtelen mennyiségű időt volt képes eltölteni azzal, hogy lakásából tökéletes helyet farigcsáljon, ahova majd felhozhatja a barátait. Megvette a bútorokat, melyek leginkább kifejezik az egyéniségét, dekorált, majd újra csak dekorált. Az egészben a leginkább ironikus az a tény, hogy míg ő minden erejét, idejét az otthonának tökéletesítésére fordította, sosem mozdult ki, nem ismerkedett, így végül nem is volt kit felinvitálni a művébe. Visszatekintve úgy írja le ezt az időszakot, mint a legnyomorultabb, legdepresszívebb korszakát."

Nem tudok jobb példát, és tökéletesen egyetértek azzal, hogy az önképünk kialakítása, a személyiségünk bemutatása nem tárgyakon, sokkal inkább élményeken keresztül történik meg.

Aztán jön a neheze, a veszteségtől való félelem. Ez egy rém egyszerű pszichológiai tény: tárgyak elvesztése, az azoktól való megszabadulás sokkal nagyobb stresszel, fájdalommal jár, mint az öröm, amelyet a birtoklásuk, használatuk jelentett. Mark ezt úgy írja le, ha egy tárgy birtoklása 5 pozitív pontot ért egy képzeletbeli skálán, akkor annak az elvesztése, az arról való lemondás 15 negatív ponttal "jutalmaz" majd bennünket. Egyszerű, nem? Spóroltunk, megdolgoztunk a pénzért, amiből az adott holmit vettük, hozzánk nőtt, emlékre asszociálunk általa, megtartjuk, még akkor is, ha minden költözés során külön teherautóval kell vinnünk az ilyen kacatokat.

És mi tekinthető kacatnak? Nos minden, melyet nem használunk napi-heti rendszerességgel, amennyiben az nem egy szezonális dolog. Nem kell magyarázni, minden háztartásban lesznek ilyen holmik, küönös ismertetőjelük, hogy általában a garázsban, tárolóban, felső polcon, szekrény mélyén pihennek.

Mikor elolvastam Mark sorait, kicsit megnyugodtam, azt hittem csak én vagyok olyan elvetemült, hogy igyekszem mindentől megszabadulni, amely nem szükséges, nem szolgálja a munkám, hétköznapjaim. Aztán olvasva, majd újraolvasva, és a végén egy kicsit még szemezgetve az eredeti publikációból, rájöttem, hogy ebben az egészben nincs semmi radikális, csupán azok a társadalmi normák, reklámok, szokások, melyek az évek alatt rögzültek, melyeket átvettük a szülőktől, láttuk a szomszédtól, sugallta a média (ezt mindig muszáj leírni, a média rossz, é-rteem?!). Mindeközben, ahogy azt Tyler Durden szavainak írója is látja, ezek az eszközök, holmik kacatok csupán az alapanyagai mindannak a kerítésnek, melyet szép lassan a saját, velünk született szabadságunk köré építünk. Magunk kovácsoljuk a lakatot a kalickához, s önszántunkból hajítjuk a kulcsot egy zúgó hegyi patakba, mi nem más, mint a környezetünk sodrása. A végső konklúzió messze nem az, hogy holnaptól remetéket megszégyenítő nomádságot kell fogadni mindenkinek, csupán meg kell találni az egészséges összhangot a szerezhető élmények nyújtotta szabadság, s az általunk birtokolt tárgyak okozta rabság között.

Zárásképp pedig újra visszanyúlnék az eredeti íráshoz, amelyben Mark kiemeli, milyen előnyökkel is jár, ha rendet teszünk magunk körül:

1. Felszabadítasz vele egy csomó pénzt és időt, amelyeket élmények szerzésére és az emberi kapcsolataidra fordíthatsz.
2. Rákényszerít, hogy több energiát fordíts saját hozzáállásod, viselkedésed csiszolgatására, s ne a tárgyakat használd fel az önkifejezésed eszközeként.
3. Megszabadít a veszteség elleni félelem okozta stressztől, és segít, hogy kitarts a már megszerzett dolgaid mellett.
4. Pénzt spórolsz vele, ami - mint tudjuk - rettentő jó stresszűző.

És hogy hol is kell kezdeni mindezt? Mark szerint lépésről lépésre haladva, a birtoklási vágyunk leküzdéséhez a következő stratégiát kell követnünk:

1. Garázs, pince, tároló, szekrény alja - igen, ezek azok a helyek, ahol a legtöbb kacatot rejtegetjük magunk elől. Teniszütő, görkorcsolya? Lassan már a por alól nem látszanak ki, de még mindig nem szabadultál meg tőle? Épp ideje.
2. CD-k. CD-k? Tényleg? Fogj egy száítógépet, digitalizáld be a kedvenc zenéid, majd dobd fel az egészet az eBay-re, még egy nyaralás ára is kijöhet belőle.
3. Videojátékok - nem, ez már nem az az idő, mikor x-box-ba szeretnéd temetni magad. Keress egy könyvet, ülj be egy kávézóba, ismerkedj vagy fedezz fel, lesz az is épp oly' izgalmas.
4. TV. A TV a magány kapuja. Megnéznéd a kedvenc csapatod, hogy játszik az este? Erre vannak a sportbárok. Szerezz élményeket, mozdulj ki, szakítsd át a komfortzónád határait!
5. Könyvek. Szép dolog egy házi könyvtár, de nem férne el mindez egy Kindle-ön vagy tableten? De.
6. Ruhák. Igen, a ruhák fontosak, személyiségünk hordott kivetülései. De könyörgöm, kockás ingből tényleg szükséges öt darab?
7. Bútor. Nagymama komódjára már lassan nem is lesz mit pakolni, annyira felesleges? Hát itt az ideje pénzé tenni.
8. Autó. Nos ez az a pont, amivel szerény hazánk fiai lányai felhorkannak, félig meddig jogosan. De gondoljunk bele egy pillanatra, és számoljuk csak ki. Tényleg szükségünk van nekünk erre a négykerekűre, amit csak a hétvégi húsleves megközelítésekor veszünk elő? Na ugye-ugye.

Szóval, Kész a leltár?

Van az úgy, hogy az ember válaszút elé kerül, mint egyfajta identitás keresés. Ilyenkor filmeket, könyveket, írókat, zenészeket, ikonokat kapkodunk le a polcról, hogy bölcsességükből kortyolgatva, összeálljon gyomrunkban az ideális kevert, a saját valónk, egyéni többségünk. Ez persze nem egy ördögtől kapott dolog, mind így csináljuk, aki meg nem, az meg réteg-filozófusokat olvasgat egy pesti romkocsma omladozó bérház-fala alatt, miközben fröccsről-fröccsre növő személyes sértettségét hígítja társadalomkritikává.

Elkalandoztam, maradjunk a többségnél. Szóval levesszük kézzel faragott idoljaink közül a pár legszimpatikusabbat, majd elménk ingoványain próbálunk aszfaltot önteni a már megkapott beton szilárd itinerekből. Ki vagyok én? Mi vagyok én?

Lehetnék mondjuk liberalista, az olyan értelmiségien cseng, no meg a Hair se volt rossz, hippinek lenni is divat, József Attilától meg álmomból ébresztve is idézem a Mamát. Liberalistának lenni manapság nem nagy kunszt, kicsit beleolvasunk a releváns szaksajtóba, s már is érvekkel alátámasztott véleményünk van a mindennapokról, amely nem mellesleg bölcsen is hangzik, s a hinterland is ott áll megötte.

De lehetnék én konzervatív is. Morális harcos, katona, család védelmezője, (szubjektív) értékek mezőőre. No konzervatívnak lenni már nem olyan könnyű, gondolhatjuk, alapanyag még tán úgy-ahogy akad, de nehéz táncolni az értelmiségi, de konzervatív, illetve a szélsőséges, kocsma Szokratésze szerepkör között.

Aztán persze lehetnék kicsit libsi, de azért morálisan gerinces. Igaz, itt meg könnyen tengeribeteg lesz az ember, ha úgy dülöngél, ahogy a divathullámok vetik, hányják.

Meg ott van azért még, hogy lehetek én világi szociopata (némi hasznos tudás, esetleg tehetség ilyenkor nem árt), sorsra bízva, hogy soha meg nem értett zseniként, vagy a földi falka alfájaként emlékez majd rám vissza, aki engem vesz majd le a polcról saját útjának keresése közben.

Szóval állunk ott a polcok előtt, s jobban meg vagyunk keveredve, mint egyszeri olvasó a Boszorkánymester hasábjai felett a fejét vakarászva, mégis hova nyúljunk, mit vegyünk le, tegyünk vissza, kortyoljunk bele, igyuk ki, keverjük gyomorba, már amíg bírjuk, s nem a hetedik kerület körbe-körbe forgó utcáin támaszkodunk egy szimpatikus tömeg-ember mellett bérház-falat stabilizálva, kognitív csuklások között, epés gondolatokat öklendezve.

(Ilyenkor jó, ha képzett fogyasztó a vándor, s az akciós polcra feltekintve marja el a hozzá legközelebb eső, még elérhető ideárút, azzal nehéz melléfogni, ha kicsit meg is kopik, a szomszédba átkopogtatva úgyis lesz hozzá pár foltozó gondolat.)

Update: Kellett egy kép a megosztáshoz.

London egy kurva, és nem is abból a jól öltözött, elegáns uraknak való fajtából, aki egy francia koppintás, belvárosi éjszakai házban várja szőlőt és sajtot csipegetve a klienseket. Nem. London az a kurva, aki egy közepesen nívós, cigaretta és szivarfüstös Vegas-i kaszinóban járja a gépek közti sorokat, hogy megtalálja azt a farmerdzsekist mamlaszt, akinek épp most gurult le három cseresznyepár a vagyonokat elrabló masinán. Londonhoz ugyanis merészség kell, kockáztatni, elszántnak maradni és középfinom pszichopata jellemvonások, amelyek segítenek nem visszanézni.

A történet ott indul, amikor a saját nagyszüleimnél élve (egyoldalú szimbiózis) találom magam egy féléves egyetemi periódussal, kvázi jólkereső állással, és a kérdéssel, hogy most jó, de ebből mi lészen? higgyetek nekem, szívem szerint arról írnék is most posztot, milyen sora van egy unokának a nagyszülői várban, ahol nagymama, mint piros palástos lovag küzdd a legkisebb szél ellen is, hogy óvja unokáját, nagypapával pedig egy reggeli kávé mellett lehet nosztalgiázni azokról az időkről, amelyekben még jórészt emberek laktak. Szóval innen elindulva, úgy nettó két hét tervezgetés után a harmadik hét napot követően egy wizzair gépen találtuk magunkat úton Lutonra. Ez volt a legolcsóbb, Lutonról meg a rossebb, aki tudta hol van. Amikor leszállt a gépünk, borús időjárás és többségben lévő kisebbségi etnikumok fogadtak, amire reagálva végigfutott egy két keleti beidegződésű illiberális gondolat a fejünkön, de erősebb volt a “nem tudom hol vagyok, nem tudok ki vagyok, de kezdek ki lenni” érzés, így ignorálva a látottakat sétáltunk tovább. Beérve a váróhoz fegyveres rendőrök, arabul Lebara SIM kártyákat osztogató fiatalok és kötelező Costa kávézó várt minket. Innen jött a kérdés, hogy akkor most irány London, de merre az előre? Kérdezgettünk, tudakolódtunk, mindenki valami Viktóriát emlegetett, hogy Viktóriához megy a busz, mondtuk, hogy nagyon kedves, de nem ismerjük a hölgyet, de aztán felszálltunk egy nagy fehér coachra, és mentünk Viktoriához, vagy Viktoriára, de ez elég meredeken hangzik.

Innentől kedves olvasóm, képzelj el egy time-lapse filmet, ahogy két magyar fiatal tátott szájjal indul a semminek, hevesen telefonál, hogy merre hova, és kiköt egy régi barátnál, hogy aztán egy 160cm szélességi franciaágyon osztozkodjon három napig, mire sikerül egy lakható szobát találni Forest Gate kerületben. Erdő kapu, érted, lesz majd minden, nature meg tündérdemese. Nem az volt, de nagyon jó kezdésnek. Magyarokkal laktunk, segítettek, korrekten indultunk. Jött a munkakeresés. Agency, McDonald’s, egy két “rendes” hely megpályázva. Napi nettó 20 önéletrajz elküldése a neten, délután pedig személyes szórólapozás. Megalázó, fárasztó, kiábrándító, és végig azt éreztem, hogy egy koldus vagyok, aki alamizsnáért könyörög. Voltam hotelban, nagyjából 3 órát, próbanapom. Linen porter lettem volna, de feladtam, mikor belefutottam teljes Kelet-Európába, kiknek a nyelvtudása megakadt a szakma által megkövetelt szavak ismereténél. Lehajtott fej, esős szombat, irány haza.

Aztán rá pár napra e-mail a mekitől, mehetek interjúra. Marha burger, olajszag, éjjeli részegek, hát szevasztok. Ám eközben kaptam egy hívást egy kis látványpékség-kávézótól is, pék asszisztenst kerestek, beszélgetnének. Hurrá! Megyek kenyeret sütni! Mekit megúsztam, várt a sütöde. Csináltunk valami pizza félét is, úgy kezdték vágjam fel a hagymát, én meg jeleztem, hogy örülnék, ha valaki azért megmutatná. Ekkor látszott a remény utolsó sugara az arcukon, de maradtam. Közel hét hónapig. Megtanultam végre beszélni is angolul, újraéledezett az önbizalmam. A másik oldalról pedig megtapasztaltam milyen akár heti 60 órát is fizikailag dolgozni, hajnal fél négyre munkába menni és már nem esek pofára a metrón, mikor állva alszom el.

Matek:

Az első keresetem idekint 6.5 font per óra volt, amire még kaptunk némi bónuszt, ami fedezte az NI (TB) levonást, plusz maradt belőle valami így kb a fizetésem 80 százaléka a bankszámlámon landolt. Percre pontosan, semmi keverés, ígérgetés, késedelem. Havi átlag 180 fizetett (szüneteket nem fizették) órát dolgoztam. 1100 font körül kerestem. Volt kevesebb, egyszer egy kicsit több is, akkor be is költöztem szinte a munkahelyre. Heti 5 műszak, két nap pihenés.

Erre azért volt költség is egyből, hozzáteszem, nem a spórolás volt a cél, edzek, rendesen étkezem, telefont vettem, prémium konditerembe járok, mások lesznek így a számok. Egyedül a lakhatás volt, ami az első fél évemben elég puritán maradt. Havi költségek következnek.

Fél szoba: 320 font
Tömegközlekedés 3-as zóna: 155 font
Konditerem: 80 font
Telefon: 50 font
Fehérjék, kellékek: 100 font
Étel-ital, s mi szem szájnak ingere: 150 font

Minden-bizonnyal már túl vagytok egy gyors fejszámoláson, ez biza 855 font. Magyarul havi 100-200 font maradt a mulatozásra, ruhára, sörre, kinek mi. Ez mondhatni semmi, de ha azt nézem, hogy otthon havonta jelentősebb mínuszokat könyveltem el, nekem valami.

Aztán jött az elhatározás. Pékség nem elég, a pénz nem elég. Semmi sem volt elég. Mint jó húsban lévő keleti legény, hova is vezethet az első út. Legyünk biza szekuritisek az itt jó lóvé, 10 font óránként, apafej! Úgyhogy jött az ötlet, egyik lakótársammal belevágtunk, 4 napos tanfolyam, két hónap papírmunka (ez még addig míg a pékségben dolgoztam), meglett az igazolvány, lendületesen ott is hagytam az állásom, hogy nyugodt szívvel tudjak besétálni a paradicsom kapuján, amit aztán vagy egy hónapig nem találtunk meg, és ha ebben a hónapban nem a párommal éltem volna már, valószínűleg most a hazai ételfutár lét szépségeiről blogolnék. Túléltük, volt kisebb nagyobb pofára esés, például, hogy diszkózásban a heti munkaórák száma kb 20, ha szerencsés vagy, hetii 200 fontból pedig még nem tudsz befizetni egy új BMW-re. Végül aztán rátaláltam mostani állásomra, ahol heti átlagosan 60 órában vigyorgok öltönyben London egyik leg-leg szállodájában, és lassan már az arab nyelvet is meg fogom érteni.

Mindeközben költöztünk, jobb helyen lakunk, más életfeltételekkel. Immáron már csak egy perc a metró, napi két óra utazás-t kb 40 percre redukáltam és egy két szobás albérletben élünk négyen a régi, 7 emberes felállással ellentétben. A fizetésem most 8,25-9 font óránként, annak fényében, hogy nappal vagy este dolgozok. El tudok számolni költségeket, így átlagosan heti 400 font érkezik a számlámra, plusz néha borravalót is kapok a vendégektől, de erről nem tudok semmi féle kimutatást prezentálni. Szóval matek.

Bevétel: kb. 1600 font havonta, kontra kiadások

Fél szoba (immáron párommal): 500 font
Tömegközlekedés 2-es zóna: 125 font
Konditerem: 80 font
Hal, s vad: 150 font
Fehérjék, szteroidok, növi és a többi: 100 font
Telefon: 50 font

Igen, többet költök, mindjárt 1005 fontot, ez persze nem fillér pontos, de erős közelítő érték. Erre a keresetem 1600 font körül mozog, így 600 fontot tudok havonta szabadon költeni, amit egyelőre sajnos meg is teszek, többek közt a saját barátnőm adósa lévén törlesztek, mint a katonatiszt.

Hogy megérte-e Londonba jönnöm? Rosszabb körülmények közt élek, nem járok autóval, nem a három óránkénti evés a legnagyobb gondom az életben, és még degeszre sem keresem magam. De! Önállósodtam, függetlenedtem, beiratkoztam egy egyetemre, van elképzelésem, látok lehetőséget, és ami talán mágfontosabb, rettentő sokat tanultam. Nem vágok pofákat, ha melegeket látok, nem sietek rasszista vicceket mondani minden nációra amely épp szembejön, nem mondom, hogy olyan pálfordulás volt ez, mint amit az Amerikai História X-ben látsz, de azt kell, hogy mondjam, kijönni ide, és megismerni különböző nézőpontokat, ezáltal saját magad által új perspektívákat felrajzolni, megtanulni együtt élni, szabályokat (többnyire) elfogadni. Nem, ez nem megalkuvás, ez tényleges jellemfejlődés. Amiket eddig nagy harcosi erényeknek tituláltam,most már úgy érzem inkább a sötét középkor ránk rohadt, sörrel átitatott lovagi páncélja volt, és nem, nem a nemesebbik fajtából.

Hogy hazamegyek-e? Valószínűleg nem. Legyen ez első hallásra erős kijelentés, de van még pár pontja a világnak, ahol kell újra kenyeret is sütnék.

Filléres olvasni való következik, internetadótól mentes tartalom. Csupán fiktív, kvázi glossza, fiókból elővehető cikk egy napsütéses októberi vasárnapra. 

Vasárnap 09:30, Budapest – a város még csak reggeli kávéját kortyolgatja, egy két lehullott falevél söpör át a zebrán, hűvösen meleg napsugár játszik a por lepte pesti ablakokon.

Vasárnap 09:45, Budapest – a parlament épülete előtt kis létszámban tüntetők sorakoznak. A sarki kávézónak támaszkodva egy rendőr ásít, majd kényelmesen a kávéjába kortyol, piros sapkáját igazgatja.

Vasárnap 10:15, Budapest – az imént még unatkozó rendőr izgatott kíváncsisággal kíváncsiskodik a számban dagadó tömegtől tisztes távolságban, sapkája katonásan élére simul. Parancs, értettem.

Vasárnap 10:45, Budapest – határozott lelkek nagy számban sorakoznak a parlament előtt, a tömegben fiatal arcokból hallatszódnak időtálló toposzok. “Ruszkik haza” – esküdözik egy-két korán ébredt liberális médiamunkás, mármint esküdözik, hogy ő ezt hallotta.

Vasárnap 11:15, Budapest – Kormányzati szóvivő a pódiumon, az elefántok szüneten, füveznek. Illiberális tündöklő keleti társadalmunkat éljenező sorok hangoznak, üdvözlik a békésen álldogáló menetet.

Vasárnap 11:45, Budapest – Már ezer felett számlálják a lelkeket, a rendőröket bírtak mozgolódásra, kék-piros fények küzdenek az októberi napsugár ellen. A parlamentből hangos sustorgás hallatszik, elemzően vizslatják a helyzetet.

Vasárnap 12:30, Budapest – Ezrekből többek sorakoznak a történelmi épület előtt, egy-egy megszeppent kínai turista csoport publikál képeket a twitterre. A befolyásolt nyugati sajtó ukrajnai helyzetet vizionál, miközben a helyi erők oszlatni kívánnák a tömeget, hivatkozva a szükséges engedélyek hol nem voltára.

Vasárnap 13:00, Budapest – Jégkorongos rendőrök néznek farkasszemet a főként egyetemistákból álló hétvégi tanulócsoporttal, akik a Kossuth-térre jöttek demokráciából szigorlatozni. P. Sándor belügyekben járatos miniszter mindenkit azonnali távozásra szólít fel. Újra, és újra. A kormány részéről is demonstráció kezdődött, a színpadon az erő.

Vasárnap 13:30, Budapest – Idegek és karon nyugvó pólók feszülnek. Gumi lövedék száll a levegőben, s a hűvösen friss októberi illatot könnyfacsaró gáz nyomja el. Ez eddig nyugton álló menet ideges mozgolódásba kezdd, de – az erősen kitűzött célok ellenére – továbbra is arccal a diétának standál.

Vasárnap 14:00, Budapest – A híradó rendőri túlkapásról számol be, vörössé feslik az eddig szürkén unalmas aszfalt. A Bajcsy-Zs utca felől új-régi tömeg érkezik, egyfajta nosztalgia járat. Apák sietnek fiakhoz, hogy kezüket a vállukra téve, jópár éve nem látott érzéseikkel a farzsebükben megvívják az értelem harcát az erő ellen.

Vasárnap 14:30, Magyarország – A sajtó élőben közvetíti az évek óta először látott eseményeket, az újságírók már-már toborzó szavakkal számolnak be a látottakról. Vidékről autók indulnak a városba az autópályát megosztva a rendőrség hangosan igyekvő konvojaival. A konyhákban asszonyok sütik a hamuban pogácsát. Az ország ma este nem ér haza vacsorára.

A magányos lovas plátói szerelme, vagy elvesztett asszonya egy olyan toposz, amely már a kezdetek óta üget évszázadról évszázadra a macsó-romantika irodalmában, meg úgy amblokk szinte mindenhol. Persze lehet ezt modernizálni motorossal, űrhajóssal, a kor elvárásainak megfelelően, sárkányokat megülő, vérfarkasokra vadászó, hulla színű vámpírral. A lényeg ugyanaz.

Aztán az, hogy az ötletből mennyire lesz klisés a kivitelezés, már megint csak más kérdés. Közepes írói készséggel és pár zs kategóriás filmes fortéllyal a tarsolyunkban már csak egy szőke másodszínészre és egy jól sminkelt, fekete hajú, bús arcú szépségre (no nem kell olyan búsnak lennie, csak mintha épp az orra előtt zárt volna be a Zara, miközben kupon nap van) lesz szükség a kukoricaropogtató tinisikerhez. Persze megközelíthetjük ezt a kérdést komolyabban, mélabúsan, egy vastagfalú pohárból, olvadt jégen át kortyolt whiskey mögül is, és kapunk egy olyan földbe döngölő, depresszió ébresztő végeredményt, mint Presser Gábor Don Quijote Budapesten c. közel 8 perces színdarabja, melyben a díszlet vásznait egy zongora festi, miközben alkoholpárától tántorgóan egy medve brummog dallamokat a közönség építette piedesztálon.

Nos, akkor pár sornyi felvezető - inkább kerülő - után térjünk is a lényegre. A történet itt sem más, a díszleteken persze változtattak, a hatásvadászat kedvéért kapunk egy szerethető félnótást, egy elhagyott feleséget, egy amerikai látszat-boldog kisvárost, egy kutyát, aki a szatíra négy lábú megebesítője lesz, valamint egy távolról jött, whiskeybe öltözött western írót, aki fehér kalapjában, ősz halántékkal a mogorva bölcsesség élő szobraként büszkén lovagol be a poros kisváros… Elkalandoztam, szóval hagyják magára a kerekesszékében a kutyával.

You tell me to see what's not there why can't you write what's not there?
(autentikus képhez, autentikus idézet dukál)

Nem árulok el nagy titkot, ha már most leírom, hogy hősünk újjászületése, morális fejlődése, szíve jegének megtörése a történet fő szála, hiába is szövi keresztül több kis vékony fonál, ami végül egy szerethető, színes egészt alkot. Lesz itt minden, ami szem szájnak ingere: kamaszlány, aki feladja a harcot az anyja ellen, egy gyermeki naivitással és a világra való őszinte rácsodálkozással, mégis határozott jellemmel bíró 10 éves írónő palánta, groteszk módon vicces félnótás, aki a történet alatt vonatrabló banditává cseperedik, és ami a legfontosabb:

Ebben a filmben ott lesz minden, amit nem látsz.

Disclaimer: az utolsó, teljesen értelmetlennek tűnő mondatot meg tudnám, de azért sem fogom magyarázni. Tessék megnézni és pont.

Már csak egyetlen apró kiegészítéssel tartozom ezen sorok olvasóinak, méghozzá a film címével, amit az ihlet adta lendülettel ki is hagytam a sorok közül. A képből talán sokan rájöttek, hogy főszereplőnk nem más, mint Morgan Freeman, aki  a Rob Reiner rendezte The Magic of Belle Isle című, 2012-es moziban alakít. Nagyot.

Végigfutva az árakat, és a magyar blogszféra releváns képviselőinek számításait, bátran kimerem jelenteni, hogy lesz olcsó iPhone! Úgy hívják: 4S, és 8 GB-os változatban kerül a polcokra. Minden, ami 5-tel kezdődik drága lesz, zsebbenyúlós, monetáris verőér vágós, olyan, amit nem szívesen írunk be a Koinba, mint váratlan extra kiadást.

Kezdjük a végéről

High-end készülék nélkül nem hagy minket az Apple, de ez nem is volt kétség. Most is megkaptuk (az újságírók által szeretett kifejezéssel élve) a gyártó zászlóshajóját, 5s névre keresztelve. Mielőtt még bármibe is belemennénk, elmondanám, hogy szerintem, ami idén történik, nem más, mint egy kísérlet az Apple részéről. Új fícsőrök, új irány tesztelgetése, vásárlói reakciók figyelése, további fejlesztések meghatározása, mindez úgy, hogy közben még keresnek is rajtunk nem is keveset.

Szóval, twice as unbelievable, ahogy az lenni szokott. Kapunk egy kétszer olyan erős motort, most azonban egy:

64-bites chipet, egy 64 bites rendszerhez! Tegye fel a kezét, aki tudja, hogy mit jelent. Rendben, most tegye fel a kezét, aki tényleg képes megérteni ennek minden előnyét! Na látjuk. Nem mondom, hogy csak a marketing anyagokon mutat majd jól a 64 bit felirat, mert az erősödő szoftveres terhelés miatt meglesz az előnye, hogy egyszerre több adatot tudunk feldolgoztatni a vassal. 

Aztán emellett jön az OpenGL 3! Hölgyeim és uraim, ez nem más, mint az iOS játékok fordulópontja, etalonja, mérföldköve, Mózes-táblája, és még a fene tudja mi. Magyarul annyit jelent, hogy ezentúl már olyan grafikájú játékokat kapunk az eszközre, amihez hasonlót csak számítógépen láthattunk. Az Infinity Blade-ben szebben fog csillogni a napfény a harcra edzett pengén, és talán az autóversenyek során is látjuk majd a saját tükörképünket a fényezésben "blurolva", mikor megelőzzük az előttünk haladó kollégát. 

"Van másik", azaz maradt itt még leírni való. Ujjlenyomat leolvasó, kérem szépen. Anno a HP laptopjain is már űrtechnikának számított, akkor szerintem a kutya se használta, ráadásul még ronda is volt, no meg kényelmetlen reszelni az ujjunkat, mint egy jó füstölt sajtot. Nos ez most megváltozott, az Apple megmutatta, hogy is kell ezt csinálni, ha más nem esztétikára. Mert azt senki sem mondhatja, hogy a gyűrű a home gomb körül nem gyönyörű, elegáns és letisztult. Az már megint más kérdés, hogy funkciójában mit kapunk. Biztos, hogy használni fogja mindenki, mert könnyebb, mint jelszavakat beírogatni, de egyelőre ennyi és pont. Véleményem szerint a mostani 5S csupán egy világméretű fókusz-csoport kísérlet, amely ha bejön, jövőre valami irtózatosan arcbavágós szoftver-hardver szimbiózist fog eredményezni. Hogy mit, arról csak ötleteim vannak, de majd kiderül.

Aztán a multi odacsapott a médiának is, azaz kaptunk egy 8 megpixeles kamerát, 15 százalékkal nagyobb érzékelővel és f/2,2 -es blendenyílással. Ebből mi a lényeg? Egy, hogy bízom benne, hogy az Apple is felfogta azt, amit a HTC a One-nal, hogy nem a megapixel háború a megfelelő út, hanem a kép részletessége, tisztasága, a képzaj csökkentése, amiben nem a megapixelek, hanem az érzékelő lapka mérete, ami fontos.

Aztán kaptunk egy bűvös számot, amire mindenki elismerően csettintett, páran félrenyelték a viszkijüket: 120 fps. Mit is jelent ez? Igen, slow motion videót. Jó, jó, de mennyi volt az annyi idáig? 30 fps, derül ki az Apple összehasonlító oldaláról. Nos, nem teszek fel még több kérdést saját magamnak, inkább egyszerűsítsünk. Egy 120 fps videóval nagyon jó felvételeket lehet csinálni dinamikus témákról, mint egy gördeszkás, snowboardos, vagy bármi, ami sport, és a többi, egészen a fantáziánk határáig (esküvőn felröppenő galambok, blabla), amire eddig is volt megoldás. Úgy hívták GoPro HERO, direkt az extrém sportok kedvelőinek, "természetálló" kivitelezésben. Nézzünk is meg egy GP videót, na például erre jó ez az egész:

Brámennyire is erősen hangzik, szerény véleményem szerint, ha valaki ilyen céllal akar videózni, vegyen egy GoPro-t és nyüstölje, azt erre találták ki. A high-end modell biztosan nem lesz olcsó, én valahova 210 ezer forint környékére saccolom a 16GB-os változat átlagos, magyar kisker árát.

Aztán nesze neked olcsó iPhone

Bármennyire is rebesgették, hogy a színpompás 5c árazását úgy szabja meg az Apple, hogy a jelenlegi piaci elhelyezkedésénél alacsonyabb árfekvésben is versenybe szálljon, ez nem lett így. Biztosat nem tudni, de a műanyag hátlapos verzió induló árát én olyan 170-180 ezer jó magyar valutára tippelném meg, ha mondanom kellene valami okosat. És mit kapunk ezért a pénzért? Egy fiatalos, lendületes készüléket, ami kb. az iPhone 5 specifikációinak felel meg, és ezzel az Apple a sima ötöst végleg el is tüntette a palettáról. Részemről az 5c nem okozott pulzusszám emelkedést, de biztos vagyok benne, hogy egy-két budai oldalon található általános iskolában nagy sláger lesz a gyerekek körében.

iOS 7

Az új, flat, metro(szexuális), és egyéb oprendszerről olvashattok majd egy bemutatót, csak először nekem kell, hogy bemutatkozzon, majd pár együtt eltöltött nap után megismertetem a tisztelt publikummal is, mármint a véleményemet.

ODO

Ahogy azt már harmadszor leírom, szerény elképzelésem szerint, amit most kaptunk csak egy évet kitöltő, valamint világméretű tesztet foganatosító fejlesztés, egy irányvonal, csupán pár erősebb kontúr egy tervrajzon. Én kövőre vízionálok valami fejszaggatóan hatalmas keynote-ot, amiben egyelőre gőzöm sincs miről fog beszélni Tim, de hogy utána mindenki ugyanarról, abban biztos vagyok.

Olyan sok jó gif-em van, hogy szívem szerint az összeset beleraktam volna ebbe a posztba.

Pontosabban nem is maga az alkotás, hanem annak fogadtatása, illetve az általa kiváltott reakciók. Egy közösség szociális fejlettségét a művészete határozza meg.

Az egyszerűség kedvéért, hogy is mondhatnánk egy nemzetet (emberek csoportját, lobogótól függetlenül) szociálisan fejlettnek és nyíltnak, ha szeretett vezérük egy karmozdulattal végeztethet ki előadókat (köztük a volt kedvesét) koholt vádak alapján. Ugye milyen megbotránkoztató? Többek zsebében nyílik a bicska és tartják lemaradott bunkónak Kim Dzsongunt, vagy dicső országát, Észak-Koreát, miközben problémáért nem is kell kontinenseket átlépni.

Elég csak vigyázó szemeinket a fővárosra vetni, ahol csoportba verődnek a kánonban buzizók, hogy egy olyan előadás ellen tüntessenek, amiből "tíz percet láttak csupán". Fel sem merem tenni a kérdést a bőrruhába öltözött műértő kritikusoktól, miből is ítélkeznek, valamint milyen kulturális háttérrel, ismeretanyaggal rendelkeznek ahhoz, hogy releváns véleményt alkossanak. Persze vitát nyerni erőből is lehet, könnyebb is, mint a retorika szabályi közt birkózni, ezt elismerem. De tegyük fel a kérdést, mennyire vagyunk mi egy szociálisan fejlett, érzékeny és nyitott nemzet, ha a legapróbb, identitásunkat és egónkat bántó provokációnál már feladjuk, és a kocsmában tanult viselkedési formák szerint hőzöngve válaszolunk. A hőzöngéshez pedig nem kell sok, csupán egy választott hangadó, valamint a kar, aki gondolkodás nélkül, kánonban ismétli az elhangzó vezényszavakat.

Számomra felfoghatatlan, amikor meglett emberek a nyilvánosság előtt "mocskos buziznak" torkukszakadtából, önmagukat végtelenítve. Nem értem a lelki mivoltját, motivációját. Pedig az általuk kritizált (erős kifejezés erre) rendező és színészi gárda nem más csupán, mint eszköz, egy üres fehér lap, amelyre a társadalom festi fel a saját problémáit, olykor természetes szörnyűséggel, emésztetlenül. Azt is elismerem, hogy nem szép látvány, no meg a fene se kíváncsi rá, aztán mikor még a pofánkba is dörgölik, úgy már szabályosan felháborító. Igazából nem is értem miért nem álltam a tüntetők első soraiban.

Persze nem kell itt leragadni, mert a művészet nem csak a színház. Hasonló példa keleti barátaink reakciója arra, mikor a kemény kezű parancsnokot nem lovon, kidolgozott felsőtesttel, hanem intim pozícióba, egy kombinéban ábrázolják. Egy irracionálisan melegellenes ország vezetőjét szerintem nem sértés vagy bűn hasonlóképpen bemutatni, pusztán egy aktuális probléma szubjektív projektálása. Egészséges, építő jellegű provokáció.

És valahol itt lenne a művészet jellege. A művész az az ember, aki nem csak felfogni képes egy aktuális jelenséget, hanem meg is tudja mutatni azt azoknak, akik teremtették. A művész egy tükör, a lehető leghálátlanabb szerepben. Legyen szó komikumról, vagy drámáról, a téma nem kitalált, nagyon is valós, az egyetlen különbség a szórakoztató és a megbotránkoztató mivoltjáról maga az ábrázolás.

Van aztán még egy ismérve a szociális problémákat felsorakoztató közösségnek. Ez pedig nem más, mint a művészetbe hátulról, árnyként besurranó politika. Amikor művészek és darabok tűnnek el, csak azért, mert nem a megfelelő ciklusban tűzték őket műsorra. Egy-egy független, szókimondó darab karriereket, életpályákat követel. Ez ellen persze senki nem tüntet, hisz jönnek majd a helyükre szórakoztatóbb, látszólag felszínesebb darabok, melyeken egy nemzeti lobogós robogón ülve és jókat lehet hederíteni, hogy aztán a kocsmában két focimeccs beszámoló szünetében, bendőből érkező kuncogás mellett mesélhessék, ki és mikor aludt a kényelmetlen színházi székeken, miközben az asszony balján épp a kultúrát és a reggeli sült kolbászt emésztgette a terem nyugató sötétjében.

A művészet, (amennyiben feltételezzük a kifejezésben rejlő politikai és financiális függetlenséget), és annak befogadása tehát nem más, mint egy szociális szintfelmérő, miben minél nehezebb feladatok előtt állunk, annál dacosabban törjük bele a turul-övön tartott, zsírozós bicskánkat.

Disclaimer: a fent leírtak pusztán egy transzcendens világkép torzult kivetülései, a benne található szereplők és helyszínek pusztán a tudatos fantázia kiszámíthatatlan játékai, bármilyen egyezés valós, evilági személyekkel, szituációkkal csupán a véletlen megmagyarázhatlan randomitásából származó, materializálódott elemei.

Egy Alföldi darabról már önmagában nehéz kritikát írni, főleg ha el akarunk rugaszkodni a kritikusok üres frázisitól, amiben többségében buziznak és azt hangsúlyozzák, hogy egy-egy ilyen előadás nem hogy a Nemzetibe, még egy valamire való kőszínházba sem illene bele, mert ellentmond a tradíciókkal és a blabla…

Aztán vegyük az István, a királyt, ami akkor és ott egy hatalmas jobb csapott volt, méghozzá a kultúra pofonja egy jól szocializált országnak. Azt a darabot mindenki megértette, mert meg akarta érteni. Ráadásul a korához képest modern is volt, fogyasztható, az a fajta könnyen lecsúszó tésztaféle, ami lent teljesedik ki, miután már kellően megcsócsáltuk, kicsit emésztettük és egy hideg sörrel nyakonöntöttük, no igen, így az igazi.

Most, hogy a két jelenséget külön megtárgyaltuk, húzzunk egy bátrat és keverjük őket össze (ilyenkor mindig beugrik Pierce Brosnan az MI-6 standart mosolyával, ahogy "felrázva és nem keverve kéri a vodka-martinit). Mit kapunk? IA-1983 rendszámú Trabantban érkező Varga Miklóst (das was zseniális, kéremszépen) mellette félénken lépkedő, egyszemélyes Beatrice Nagy Ferót, vagy mondhatnánk egy, a múltat idéző ikonikus hármast, egy (számmisztikailag is) tökéletes szimbólumot. Azt hiszem, kicsit elkalandoztam. Igen! És akkor jön egy sátán, aki nyugodt, természetes mozdulattal gyújtja meg a spangliját, hogy aztán a transzcendencia (a Firkin együttes frontemberének szeretettel) megfoghatatlan füstlépcsőin jusson el arra a helyre, amelynek a létezéséről a materiális létben élők még csak nem is tudnak (ez alól kivétel Charlie Sheen, ő állítólag pont odaköltözött).

Egyszerű és zseniális utalásokkal dolgozik Alföldi, és ezek azok az apró, nüansznyi pluszok, amik még jobban kiemelik és tökéleteshez közelivé csiszolják a színészek játékát.

Játék: aki a képen kiszúrja Mészáros Marcit, kap egy virtuális pirospontot!

Aztán jöjjön egy két negatív. Akármennyire is igyekszem, nehéz nem az eredeti darabhoz hasonlítanom a most színpadra vitt alkotást. Egyszerűen magam előtt látom egy-egy jelenetben, ahogy Vikidál Gyula üvölti Koppány szavait torkaszakadtából. Félreértés ne essék, Stohl András is zseniálisan átérezte a pogány vezért, akit Alföldi egy teljesen más köntösbe bújtatott, de valahogy bennem maradt a hiányérzet. Hiányzott egy kis veseszaggató rock, egy erős, karakteres ének, valamint a vonalas kontrasztok. Aztán (puskázok) Feke Pált - akit bevallom őszintén még egy darabban sem láttam - nem éreztem legitim Istvánnak, még ebben a környezetben sem. Sokkal inkább el tudtam volna képzelni László Zsoltot ebbe a szerepbe, de az tény, hogy Feke hangjával nem volt semmi kivetni való, sőt becsukott szemmel magam elé tudtam képzelni Varga Mihály Miklós kopaszodó halántékát is, ahogy az egyisten előtt civódik.

Összeségében azt gondolom, illetve divatosan szólva, azt kell, hogy gondoljam: nem ért csalódás ezzel a darabbal. Eszméletlen nehéz feladatra vállalkozott Alföldi, talán egy kicsit a dacot is érezni, nem csak benne, a rendezésben, hanem a színészekben is. Egy társulat állt színpadra az igazgatójáért, igaz nem a Nemzetiben, de valami elementáris őserővel akartak bizonyítani a magyar kőszínházon kívül is. És szerintem sikerült nekik - pont -.

Egy kis mellékes és személyes:

Amit még észrevettem, hogy nagyon helyes lányok voltak a Karban, néhol el is vesztettem a történet fonalát, mert vadul kerestem az ertéeles közvetítésben azt a pár arcot, aki még a tömegből is kiemelkedően szemet szúrt.

Másik pedig, ezúton, így az internetes pergamen maszatolódó pennájának segítségével szeretnék Gratulálni Mészáros Marci barátomnak, amiért szerepelt és kivette a részét a produkcióból. Minden elismerésem.

Elutasít vagy nem is válaszol, pedig te bőszen küldözgeted az önéletrajzod a mekis takarítói állástól kezdve a szakmádnak megfelelő manager melóig mindenfelé, miközben azért ki-kipillantasz a határ nyugati oldalára, hátha lehetnél recepciós egy angol hotelben két mérnöki diplomával. Lehetne ezt másképp is? Lehetne:

"Régi vesszőparipám, hogy nem kell mindent mindig feltalálni, sokszor elég lenne a nyugaton működő mintákat átvenni különösebb adaptáció nélkül." -Schaffer "angelday" József szavai a Plastikon. Talán ennél jobb idézetet nem is találhattam volna ahhoz, amiről most írni szeretnék.

Álláskeresés klasszikus metodikája az "eukonform" önéletrajz elkészítése, szép motivációs levelek megfogalmazása, majd a különböző munkalehetőségeket gyűjtő oldalakon vad böngészés és küldözgetés. Legalábbis így zajlik a legtöbb esetben. Aztán van egy kicsit nyugatiasabb forma, amikor a munkaadók keresnek téged, és nem fordítva. Hogy ez miként lehetséges? Lógj ki a tömegből! Légy egyedi, kreatív, de maradj igényes. Sok példát láttam már erre, de legutoljára pont az egyik Twitteres ismerősöm (vagy itt hogy mondják?) készített egy teljesen egyedi CV-t, valamint egy bemutatkozó (web)oldalt, amin leírja ki is ő, no meg mit is keres. Az ötlet nem hogy sikeres volt, egyenesen a HVG-ig jutott, ami után természetesen egyből megfordult a kocka, és őt kezdték el zaklatni a munkaadók. Ugye milyen kis dolgokon múlik?

No, kicsit emésszük ezt a dolgot azért.

Először is, a hölgyet Varga Eszter Eleonórának hívják és a @mutrinka nickkel vési gondolatatit a Twitter kőtábláiba. Emellett végzett politológus, most pedig a BME Kommunikáció és médiatudomány mesterképzés (így hívják?) hallgatója. Ollé! Szép papírgyűjtemény, de releváns szakmai tapasztalat nélkül legjobb eséllyel maximum irodai kávéfőző pozícióra alkalmas, kivéve, ha összedobunk egy egyedi, looks like Facebook önéletrajzot (link), valamint egy rettent egyszerű, de rém elegáns bemutatkozó oldalt (ez is egy link). Aztán ezt az egészet megosztjuk a közösségi médiában, és mivel szerény hazánk nem túl nagy, az internet meg nem ismer távolságokat, se perc alatt az egyik legnagyobb üzleti híroldal hasábjain olvashatunk saját magunkról.

Ez nem én vagyok

Mit mutat meg az emberről egy ilyen, tömegből kiemelkedő CV? Azt, hogy bátor, kreatív és talán egy kicsit lázadó, persze a szó legjobb értelmében.

Ez az egész dolog annyira megmozgatta a fantáziámat, hogy gondoltam én is kipróbálom, bele vetem magam az álláskeresés vadfolyású vizeibe. Csináltam is egy teljesen egyedi önéletrajzot (meglepő módon egy link), valamint hozzá egy kicsit összetettebb, leíróbb bemutatkozó oldalt (őőő, igen egy link). Aztán fogtam magam és elküldtem pár marketinges állásra az önéletrajzomat, valamint kiemeltem, hogy tekintsék meg mellé a bemutatkozó oldalamat is.

Ez én vagyok

Mi lett az eredménye? Az, hogy csörgött a telefonom, és két nap múlva már egy tárgyalóasztal kényelmetlen székében beszélgettem egy középkorú fejvadász úriemberrel. Ez még idáig nem nagy dolog, de ha azt is hozzáteszem, hogy a megbízója egy nagy cég marketing igazgatója volt, aki feltételként tűzte ki, hogy marketing vagy IT diplomás embert keres, (én ugye egyik sem vagyok), így már kicsit jobban hangzik a dolog.

Hogy mi lesz ebből az egészből, teljesen indifferens, hiszen jelenleg is van hol dolgoznom, nem az "amerikai álom" keresése volt a célom. Sokkal inkább a kíváncsiság, ami hajtott, volt egy elméletem, amit sikerült is bebizonyítanom. Aztán, hogy ebből mi következik, az majd (talán) a közeljövőben kiderül.

Ha az ismerőseid már tudják milyen kocsid van, hol bulizol, melyik kávézóban kortyolod a drágábbnál drágább habos lattét, akkor itt az ideje, hogy az alsógatyádig is betekintést engedj az életedbe. Wootocracy, a NAV ajánlásával.

Nem szeretnék túl hosszan belemenni a közösségi média és a magánélet morális szimbiózisába, azért mégis idecsempészném az amerikai Susan Cain írónő Csend című könyvét, amiben tökéletesen jól látja a világ - szerintem - egyik központi - morális - problémáját, a végtelen és pofátlan extrovertáltságot. Amivel magában még nem is lenne baj, jó ha valaki vállalja magát, tud érvényesülni, de az amikor már a tévéből szocializálódunk, és azt gondoljuk az a jobb fej, aki viccesebb, bunkóbb, stb, na ott már baj van.

Hogy jön ez ide? Hát úgy, hogy a magyar (mára már inkább nemzetközi) Carnation Group gondolt egyet és megalkotta a Wootocrazy oldalt, ami nem csak egy közösségi wishlist szájtként működik, hanem a már meglévő dolgainkat válogathatjuk össze, mellé persze oda téve az álmaink netovábbját képező tárgyakat is. És mi több: feltalálták a Woot gombot is, amivel a nekünk ugyan tetsző, de teljesen értelmetlen tárgyakra hívhatjuk fel a követőink figyelmét.

Na mert itt jön a lényeg! Követőink is vannak, és persze mi is követhetünk másokat. Én például Handrásnál olvastam először erről az őrületről, úgyhogy amint beregisztráltam, meg is kerestem, majd gyermeki rácsodálkozással és könnyed, nyári mosollyal konstatáltam, hogy ugyanolyan parfümöt és zokni márkát használunk (#fuckyeah!), csak nekem nem volt az inventorymban két XMS üzlet, se BMW és Mustang, na mindegy is.

A képet a saját képernyőmről loptam. http://wootocracy.com/bzboros?inventory

Miért jó ez?

Két alapvetően jópofa dolog van benne, az egyik, amivel Handrás is példálozott, miszerint kifejezetten praktikus, mikor egy havernak (barátnőnek is akár) gondolkodunk, hogy milyen ronda kötött pulcsit vegyünk a születésnapjára, és akkor a wishlistjében meglátunk egy parfümöt, vagy valami apróságot, amire vágyik, ezzel is megkönnyítve a saját dolgunkat, és hatványozva az ő boldogságát.
Másik apró öröm, mikor (majd ha ez az egész kinövi magát) észrevesszük, hogy ugyanolyan óránk van, mint a kormányfőnek, vagy típusban egyezik a házi használatú harci helikopterünk Putyinéval. Azt hiszem elkalandoztam egy pillanatra.

Milyen kérdés merül fel egyből?

Magyarok vagyunk kérem szépen! Nem is kell megvárni, míg a NAV lapozgatja majd a honi felhasználók inventoriát, élből jelenthetjük is fel a szomszédot, ha be merte "ownolni" a Média Marktban éppen akciós A++ Gorenje hűtőt. Peeersze, iskola pedagógus, mi, sunyiban meg maszekolunk, számla meg sehol?!

De persze erre is van megoldás, méghozzá az álnév, meg az anonimitás. Csak olyankor az egész pont a varázsát veszti, nem arra vagyok kíváncsi, hogy bodrika23 milyen cipőt hord és én sem gátvéder007 (lebuktam) néven fogom feltenni a vadi új A5-öst (papírlapot), csak mert rettegek a külföldre menekített milliárdjaim miatt.

Na mindegy, használjátok, szeressétek. Csinálunk valami igazán jó magyar terméket a nyugatnak!

Nemrég lettem figyelmes az instagram képek alatt megtalálható #vsco, #vscam és hasonló hashtagekre. Nem tudtam mi ez, így utánajártam: a megfejtés a minimalista, túlexponált, fehér alapon fehér képek manufaktúráját jelentő applikáció.

A képlet egyszerű. Végy egy kávéscsészét, esetleg valamilyen kiegészítőt, helyezd el fehér háttér előtt, majd 90 fokos szögből, a háttérre merőlegesen készítsd el a lehetőleg túlexponált, esetleg árnyékokkal szofisztikált képet, amely után már csak a megfelelő jelölőkkel (hashtag) kell ellátnod és kész is a világsiker receptje.

Közel 3000 lájkot ért a fotó

Elnézést a tömör iróniáért, elismerem, hogy a képek látványosak, és ötletesek tudnak lenni, sőt többeket saját magam is lájkolok, - ide tartozik az anahaner nevű felhasználó tényleg kreatív alkotásai - de néhol túlzásnak tartom, mikor egy színes ceruza készlet deszaturált(!) fotója több ezer embernek tetszik.

Saját szárnypróbálgatás a művészvilág fellegvárának ablakpárkányáról. (tessék lájkolni!)

Szóval a fent említett alkalmazás VSCO CAM nevet viseli, és 0,89 euróért mi is minimalista instafotográfusok lehetünk. A kezelőfelület letisztult (mi más lenne?), ezáltal könnyen használható. Kézhez kapunk pár alap sablon effektust, amivel könnyen eljuthatunk a kívánt végeredményhez, de ezeken felül manuálisan is bogarászhatjuk a kívánt fotót. Természetesen a lépet négyzet alakúra vágva egyből tölthetjük fel a legnépszerűbb megosztó felületekre. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az alkalmazás az instagram keze alá dolgozik, annak szűrőit helyettesíti, ezáltal nagyobb szabadságot adva a kreatív elmének, aminek már csak a gondolatok szárnyán való utazás, majd a share gomb kevésbé idealizált, de annál praktikusabb megnyomása marad hátra. Hölgyeim és Uraim, véssenek Önök is valamit a digitális világ barlangfalába.

Fogj egy közismert eseményt, nézz be a kulisszák mögé, és hitesd el a nézővel, hogy egy titkos, kormányzati akciót ismerhet meg, percről percre, mozdulatról mozdulatra. Hisz ki ne akarna bepillantást nyerni a CIA életébe, és ki ne akarná tudni, hogy is halt meg Osama bin Laden.

Nem olyan izgalmas a történet, aminek hangzik, inkább a háttéreseményeket kívánja bemutatni. Azt a pontos, precíz, hónapokon át tartó felkészülést, ami a terroristavezér elfogásához vezetett. Kapunk autentikus, arab beépített ügynököket, rivális ügynökséget és persze sok-sok "top secret" beszélgetést, kvázi tényt.

Megismerhetünk egy különleges osztagot, akik maguk is csak emberek, láthatjuk, hogy nekik is családjuk van, problémáik, életük, de közben a leggyilkosabb csapata az amerikai hadseregnek. Igazából ez az, ami érdekessé tudja varázsolni a filmet: a háttér-sztori. Nem kapunk az arcunkba több ezer előtt puskagolyót, földön túri erővel rendelkező, piros-fejkendős ex-kommandóst, sokkal inkább elhitetik velünk, hogy amit látunk az a valóság, vagy annak tökéletes lenyomata.

Amerikában a Szeptember 11-es terrorcselekmény olyan hatással volt a lakosságra, amit mi, európaik talán el sem tudunk képzelni, így - bár nem fair ezt mondani - könnyen kasszasikerré változtatható bármilyen film, ami ezt a katarzist nyújtja a néző számára. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek a történetnek jó feldolgozásai, mert igenis vannak, olyanok, mint a Remember me, ami egy történetet mesél el, melyben a tragédiáról nem tehet egyetlen szereplő sem.

Összegezve, a Geronimo hadművelettől ne várjunk adrenalin túltengést, inkább próbáljuk megismerni azt a katartikus érzést, amit a hazájukért küzdő katonák, és a pusztítás áldozatai érezhettek ezekben a pillanatokban.

Nálam 10/8, de még mindig nem vagyok filmszakértő.

Motoszkál bennem egy kérdés, amire magam sem tudom a jó választ. Valahogy úgy érzem, hogy az iOS rendszer lemaradt. Mint egy bajnok, üldögél a babérjain és tökéletesen csinálja azt, ami a dolga, de közben szemellenzővel néz a világra, amely sebes vágtában halad el mellette.

Nézzük miről beszélek. Az Android rendszeren már régóta találhatunk widgeteket, olyan aktív felületeket, melyek élőben képesek nekünk tartalmat szinkronizálni és azt face to face az arcunkba tolni. Megint más kérdés ugyan, hogy a Samsung és a többi gyártó telefonjain a több gigás RAM és negyvennyolc magos processzor ellenére sem képes ez gördülékenyen, simulékonyan menni. Ezzel szemben ott az iPhone, ami nem ígér sokat - szoftveresen -, de azt legalább jól teszi. Mit csináljon ilyenkor a jóember, aki nyitna is a világ felé, de nem is hagyná el a komfort zónáját.

Adok időt a telefonomnak, mert például olyan szintű szolgáltatást, mint amit az iClouddal teremtettek nem ismerek. Egyszerűen veszel egy új készüléket, nyomsz két tovább gombot, beütöd a felhasználó neved, jelszavad, és mindened a régi: a háttér, a csengőhangok, még a kijelző fényereje is. Előre hozzáteszem, próbáltam a Google alternatíváját, lehet, hogy én vagyok szellemileg alulmaradott, de egyszerűen nem voltam képes rendes backupot készíteni, és ami a legfontosabb, nem is akarok képes lenni rá. Elvárnám az egyszerűséget, egyfajta Plug and Play 2.0-át, csak egy érintés és működik, erre van szükség.

Ez a szükséglet rendben is van, de mi van az innovációval, az "aztaaa" érzéssel, és azzal, amire régen még Handras is másodpercenként mondta ki az "instantget" szót egy-egy korty whiskey között. Nem látok semmi újat, magával ragadót, izgalmasat. Ellenben a piaci és a kapitalizmus látens pszichológiai nyomása érezteti velem, hogy szükségem lenne rá, mert Androidon van, itt meg nincs, az persze más kérdés, hogy ott sem működik.

Összegezve, nem átlátszó, hajlítható, napszemüveg formájú új iPhonera lenne szükség, hanem egy olyan szoftverre, ami kielégíti a fogyasztói vágyat és megadja számunkra azt az érzést, hogy egy prémium, minőségi, és innovatív terméket kapunk, mert ezt az érzést nem a tapintás, vagy a dizájn-orgazmus adja, hanem az a felhasználói élményként definiált extázis, ami miatt másodpercenként vesszük a kezünkbe a telefonunkat, hogy akár a beállítások menüt lapozzuk, egy-egy új funkcióra vadászva.

Tisztelt Apple mérnökök, mi is csak nagy gyerekek volnánk, akik szeretnék felfedezni, hogy a kedvenc dömperjükön nem csak a plató dönthető, de benne a kis mini-kormány is úgy mozog, ahogy a kereket tekerjük...

Schaffer Józsi vonatkozó írása a Plastikon: Problémáim az Apple iOS világában

Töltsön 34 órát a telefonján, hogy annyit tudjon, amit egy egyetemi félév alatt tanult volna meg. Legalábbis ezt ígéri a Duolingo névre keresztelt nyelvoktató program. Kipróbáltuk.

Rögtön az elején le kell szögezni, hogy az alkalmazás használatához angol nyelvtudás szükséges, mivel egyelőre ezen keresztül tudunk megtanulni olaszul, franciául, németül, portugálul vagy spanyolul.
Az módszer lényege a játékosság. Könnyű, fokozatosan nehezedő szinteket kell teljesíteni, és mint minden jó játékban itt is csak kevés életünk, azaz hiba lehetőségünk van. Egy-egy lépcsőfokon több feladatot is el kell végeznünk, hogy továbbjussunk. Ilyeneket, mint hallás alapján gépelés, fordítás, vagy a fordítás egy olyan fajtája, mikor szó-téglákból kell kiraknunk az általunk helyesnek vélt mondatot. A "leckék" között képeket is látunk, rajtuk tárgyak, vagy állatok neveivel, melyeket érdemes megjegyezni, mert később számon fogják rajtunk kérni, amikor is a rossz válasz egy életbe kerülhet.

A szintek felépítésénél különböző témákkal is találkozhatunk. Tanulhatunk állat neveket, ételeket, kifejezéseket, és még sok egyéb mást, amelyek fa diagram szerűen kapcsolódnak egymásba.
A program előnye, hogy képes kialakítani egyfajta - pozitív - függőséget, ezért, szinte le sem szeretnénk tenni a telefont, míg egy újabb szintet el nem értünk.

Tankolni. Bővebben: autógázt tankolni. Vámosszabaditól kerek 10 kilométerre máris mások az árak, megéri átgurulni a Dunán.

A Csilizradvány nevű település határában áll egy szebb napokat is megélt REAL-N benzinkút, ami mellett egy kis elkerített részen folyik az olcsó gáz. Olcsó, hisz, míg nálunk az LPG literje 270 forint körül mozog, addig szomszédainknál - még úgy is, hogy tavaly az állam drágított rajta - csupán 0,76 cent. Megkérdeztem a kútkezelőt, akiről kiderült, hogy maga a tulajdonos, hogy mennyire fix ez az ár. A válasz tömör és sokatmondó volt: "Nemigen változik, már tavaly január óta ennyi". Meggyőződhetünk tehát, hogy még mindig nem késő a palack-hajtású kocsikkal átgurulni a határon, mert jóval kedvezőbb tarifával kaphatjuk az üzemanyagot.

A "kút" maga hangulatos, kicsit a régi, talán jobban működő dolgokat idézi. Egy jól megtermett kuvasz vigyáz a rendre, a fém hálós kerítésen nem szerepel a helyi biztonsági cég táblája, amely mindenféle elfogó csapattal és "szuper szekuritivel" fenyegetne minket. A tulajdonos egy középkorú férfi, aki kitűnően és természetesen beszél magyarul. Nincs semmi kvázi-rasszista beállítottság, - amelyet a kormánytól is tapasztalhatunk - azaz Szlovákia ezen részén szabad és jóleső magyarul beszélni.
33,50 euróét kértem, ennyit kaptam a közeli pénzváltóban, mikor benyújtottam egy Szent Istvánt ábrázoló bankót. Ugyan az 50 centet én borravaló gyanánt nyújtottam, az úr mégis továbbengedte folyni a gázt, egészen 33,66-ig, mikor közölte, hogy rendben vagyunk. Ezért kicsit több, mint 44 liter került a csomagtartóban található palackba, amiért itthon nagyjából 12000 forintot pengettünk volna ki. Nem tűnhet soknak ez az összeg, de mikor ennek többszöröse a havi kiadásunk, úgy már 10-20 ezret is megfoghatunk így a hónap végére, nem is beszélve a hozzá(nk)állásról.

Számomra egy élmény volt ez a tankolás (máskülönben nem is lenne itt a blogon), mivel abba a világba csöppenhettem, amiben szerettem létezni. Nem volt hipermodern pénztárgép, kihelyezett terminál, vagy qr kódos gázinformáció, nem volt zöld pólós kényszer-vigyorú hölgy, csupán egy kicsit unott, de korrekt ember, aki ma is és majd minden nap reggel kilencre érkezett, hogy délután hatig várja a környezetszennyezés acélparipás lovagjait.

És ide menjetek:

Nagyobb térképre váltás

A fotó forrása az alternativenergia.hu 

Sosem voltam oda a telefonos autóverseny játékokért, egyszerűen nem adták meg azt az élményt, amit a konzolos, vagy számítógépes társaik - nem beszélve a való életről - nyújtottak, és nyújtanak mind a mai napig. Szóval elkerültem ezt a műfajt, egészen ezidáig.

Az EA Games által fejlesztett Real Racing sorozat eddigi "versenyzői" szintén a fent említett, futottak még kategóriában indultak, legálalábbis nálam, de amit most kaptunk a népszerű játékfejlesztő cégtől, az valami eszméletlen, arról nem is beszélve, hogy ingyen van.

Első körben érdemes megemlíteni a káprázatos grafikát, amihez hasonlót maximum erős hardverigényű számítógépes társaitól láthattunk eddig. Észre lehet venni azért némi csalást, mert a távoli textúrák itt is butítottak, de mikor a közelébe érünk az előttunk haladónak, tökéletesen kirajzolódik az autó minden részlete, benne a napfény tükröződésével, valami eszméletlen. Emelett megkaptuk azt, amire a Colin Mcrae Rally óta mindenki vár: törik az autó! és nem bután, teljesen élethűen, a megfelelő hangefektekkel. Ezekért a karcolásokért, zúzódásokért, azomban kemény virtuális valutával kell fizetnünk a versenyek végén, így érdemes nem 200 kilométeres sebességel oldalbakapnunk az előttünk menőt.

Nem véletlenül hívják a játékot Real Racingnek, hisz valódi versenypályákon, valódi autókkal küzdhetünk meg, akár a barátainkkal, valós időben. Hasonlóan igazi autós élmény a kocsi javítása, tuningolása, hisze egy olajcsere elvégzésére itt is perceket (najó nem órákat) kell várnunk, amit persze lerövidíthetünk jutalompontjainkkal, de vigyázzunk, mert azok hamar fogynak, aztán majd vehetünk belőlük valós pénzből. 

Központi kérdés persze az irányítás is, ami - hála az iPhone/iPad giroszkópjának - rettentően jól sikerült. Ki lehet kapcsolni minden vezetéstechnikai asszisztenst, amit én meg is tettem. Ebben az esetben jobban oda kell figyelnünk a féktávokra, az autó tapadási határaira - persze, ha nem driftelni szeretnénk, mert azt is lehet -, de így tényleg élethűnek mondható élményt kapunk.

Szóval kezeket a kormányra, indulhat a verseny. Engem itt is megtaláltok "benceboros" álnéven, nyugodtan hívjatok ki, a végeredményért felelősséget nem vállalok!

Ha valakivel már előfordult, hogy egy e-mailben kapott szerződést gyorsan alá kellett volna írni, de nem volt a közelben a megfelelő nyomtató - scanner párosítás, annak jó alternatíva lehet PDF Expert nevű - iPhonera - ingyenes alkalmazás.

Az OS X rendszer Preview alkalmazásával is lehetőségünk nyílik, hogy leszignózzunk egy dokumentumot, de iPhonera eddig nem találtam olyan programot, ami ebben segített volna. A PDF Expert segítségével a kijelzőn keresztül írhatunk alá bármit, amit pdf formátumban kapunk meg, majd rögtön küldhetjük is vissza a feladónak. Ez persze nem megoldás egy "két tanús" meghatalmazásnál, de egy megrendelés hitelesítéséhez tökéletes alternatívalehet.

Az alkalmazással emelett kitölthetünk űrlapokat, kiemelhetünk részleteket a szövegből és megjegyzéseket írhatunk. Természetesen a fájlainkat szinkronizálhatjuk a legismertebb felhő alapú rendszerekkel, mint a Dropbox vagy a GoogleDrive. Létezik egy okosabb iPad verzió is, amiért azonban 10 dollárt kell fizetnünk az App Storeban.

Képzelje el a pillanatot, amikor meglát egy kislányt lila cipőcskében, kezében egy csőre töltött AK-47-est szorongatva. Filmbeli jelenetnek is elég groteszk, de Brian Bianco beszámolója szerint a floridai Old Townban nem is olyan szokatlan látvány.

Eközben Amerikában 

North Florida Survival Group azért jött létre, hogy felkészítse tagjait egy esetleges háborús vagy poszt-apokaliptikus helyzetre, mikor a túlélés lesz a legfontosabb, minden más háttérbe szorul. A csapat vezetője Jim Foster ("amerikaiasabb" neve nem is lehetne) nyugdíjas rendőr, aki minden alkalommal bepréseli magát sátor méretű gyakorlójába, hogy aztán tudásával és tapasztalatával felkészítse a jelentkezőket a legrosszabbra.

Mr. Jim Foster

A csoport tagjai közt vannak felnőttek és gyerekek is, akik mind készek lesznek arra, hogy ha kell megvédjék magukat, hazájukat és az alkotmányt. Azt az alkotmányt, melynek második kiegészítésére oly' buzgón hivatkoznak mindig, mikor országuk vezetésében felmerül, hogy mégsem kellene válogatás nélkül mindenkinek fegyvert adni a kezébe.

Eligazítás az Operation McDonald's hadművelet előtt

Magyarországot egyelőre még elkerülte a végítélet előszele, legalábbis itthon nem találni olyan szervezetet, vállalkozást, aki hasonló céllal, és vélt vagy valós profizmussal készítene fel egy lehetséges szükségállapotra.

(Fotók: Brian Blanco / Reuters)

Végy egy korosodó nagyszülőt, adj hozzá egy Apple gépet és szép lassan, óvatosan ismertesd őket egymással. Nekem sikerült, megmutatom, hogy csináltam.

Az alaphelyzet az volt, hogy nagypapám megkért, tanítsam meg őt az internetes újságok olvasására, valamint az apróhírdetések böngészésének tudományára. Mivel nem volt itthon külön gép a feladatra, a saját Macbook Pro-mat dobtam be a mélyvízbe.

Első lépésként csináltam egy új felhasználót PAPA néven (érdemes nagybetűket alkalmazni a könnyebb olvashatóság érdekében), majd a Parental Controls menüvel személyre szabtam a fiókját. Itt praktikus beállítani a Simple Finder lehetőséget, amivel egyszerűbb, átláthatóbb felületet képzünk. Ezek után beállíthatjuk az engedélyezett alkalmazásokat, (Safari, VLC) amelyek létfontosságúak lehetnek (feleslegesen ne engedjünk mindent használni). Ezzel a pár mozdulattal túlvagyunk az elején, lássuk mi jön most.

Lépjünk be a butított fiókba és nyissuk meg a Safarit, hogy létrehozzunk pár könyvjelzőt, amit szép nagy betűkkel kihelyezhetünk a felső sávra (Bookmarks Bar). Nálam ilyenek voltak, mint a KURÍR, KISALFÖLD, APRÓD, EXPRESSZ és társai, persze ezt mindenki személyre szabhatja. Ezek után állítsuk be a Google-t kezdőlapnak, hogy a keresés is menjen, majd mutassuk meg az alap funkciókat. Ilyenek  vissza gomb, kétújjas görgetés, nagyítás, kicsinyítés (nem a Facebook like nem tartozik ide!). Amint ez megvan, már csak be kell állítani, hogy a Safari elinduljun, közvetlen a bejelentkezéskor.

Utolsó lépés, hogy hagyjuk Őket felfedezni, hibázni, tévedni, majd kérdezősködjünk, hogy megy nekik a felfedezés. Ne felejtsük el, milyen fontos a feedback szerepe, pár éve még Ők voltak azok, akik vettek egy gombóc fagyit, ha meg tudtuk írni a matek házinkat!

Következő részben a filmek világába kalandozunk, innentől bátran mondhatja majd mindenki a bíróságon, hogy a Nagypapa volt, aki éjjel-nappal a torrentet nyúzta.

Ha nem lennék megrögzött Apple fanatikus, és nem lenne bennem a dac, hogy már azért sem!, akkor biza erősen érdekelne a dolog.

Új zászlóshajót mutatott be a tajvani gyártó. Gyönyörű kijelzővel, erős hardverrel és egy régi korokat idéző kamerával. Legalábbis papíron.

Új unibody dizájnnal jön majd a csúcskészülék, melynek technikai paramétereire nem lehet panasz. Gyakorlatilag egy laptop teljesítményét kapjuk meg 4,7 colos méretben. A kijelző képes megjeleníteni Full HD filmeket, amiből fér is majd egy pár a beépített 32 vagy 64 GB-os tárhelyre. Kapunk új generációs Sense felületet, amely a HTC válasza az android gyári menürendszerére, valamint egy BlinkFeed-nek nevezett beépített hírolvasó alkalmazást, hogy biztos ne maradhassunk le semmiről.

A készülék legizgalmasabb pontja viszont a kamera, amely ugyan csak a négy(!) megapixeles, - manapság 8-10 megapixel alatt nem illik telefont gyártani - de a gyártó szerint ezek "ultrapixelek", ami azt jelenti, hogy az átlagoshoz mérten sokkal nagyobb szenzort alkalmaztak, ami akár 300 százalékkal több fényt tud befogadni, így javítva a képfeldolgozáshoz szükséges paramétereket.

Az értékesítés heteken belül elindulhat, és ha bejönnek a HTC számításai, úgy újabb fordulat következhet be a vállalat - jelenleg nem túl fényes - piaci helyzetében.

Ha létezik egy ember, aki ilyenné formált,
Ha létezik egy ember, ki mindig melletted állt,
Ha létezik egy ember, kinek szava kővé vált,
Tükröt támaszt, és szerető aggódást, 

Ha létezik egy ember, kiért emberré válsz, 
Ha létezik egy ember, kiért harcba szállsz,
Ha létezik egy ember, kiért aggódnál,
Mikor színre lép, szívből dalolnál,

Ha létezik egy ember, kit hallgatnál,
Ha létezik egy ember, kiről olvasnál,
Ha létezik egy ember, ki példát áll,
Magadba nézz, és szavára várj,

Létezik ez az ember, ki több mint más,
Létezik ez az ember, ki fölém áll,
Létezik ez az ember, ki reám vár,
Létezik ez az ember, Nagyapám.

Nem vagyok művelt ember; nem egy párizsi loft lakásban élek, nincs direkt hajtású biciklim, se sztk kocka szeművegem, de én is szeretek színházba járni.

Megszokott közhely, hogy rohanó világban élünk, de mégis igaz. Felgyorsult minden, a munkánk, az igényeink, a szórakozásunk, és ezzel együtt csökken az idő, mit rájuk szánnánk. Régen a színház a szórakozás szinonímáját jelentette, ma, jó esetben is csak alternatíva. Ami érthető. A klasszikus színjátszás sok esetben tud "analóg", "statikus" és modern szemmel unalmas lenni. Alföldi darabjai viszont a konzervatív értékeket képesek modern perspektívába helyezni, ezáltal dinamikusabb, impulzívabb élményt nyújtanak, és igen, néha gondolkodnunk kell, hogy megértsük mi is zajlik körülöttünk, ez pedig, ami interaktívá teszi az egészet. Egy klasszikus előadásnál a néző leül a színpaddal szemben és passzívan befogad, míg egy olyan darabnál, ahol kihasználják a teret és az első hang a hátunk mögül szólal meg, azon kapjuk magunkat, hogy valami újba, izgalmasba csöppentünk.
Az pedig, hogy a Nemzeti Színház nem kísérleti helyszín és nem önkényes játszótér, igaz, DE:
Véleményem szerint a közönség igényét, kultúráltságát kellene felemelni erre a színvonalra, szinkronba hozni azzal a modern művészettel, ami még képes értéket teremteni, esetlegesen régi értékeket újra színezni, fogyasztható, érdekes arculattal felruházni. A Nemzeti, a kultúra főere, aminek friss vérre van szüksége, és nem a múlt szürkeségében való rejtőzködésre. Ezt az irányvonalat ki kell hozni a napra, és megtanítani minket arra, hogy találjunk benne szórakozást, nem pedig eldugni egy lepukkant, alternatív színházacska moly rágta, valaha vörös függönyei mögé.

- Szerintem. -

A videó, amely e cikket színre hívta.

Tébolyult lélek, ki szót emel,
parancsszóra nem figyel.
Dúdolgatja halkan, csendben,
mi tiltva van e szervezetben.

Vallja azt, mint senki más,
mit kereszt árnyéka nem vigyáz.
Azt keresi, mit nem szabad,
S ha meglelte hát nem tagad.

Hold alatt jár szüntelen,
lépte csendes, nesztelen.
Türelmesen várakozik,
az idő -már- neki dolgozik.

Várja míg a nap lemegy,
sötét fények születnek,
árny világok szűnnek meg,
egybeolvad Föld és Menny.

Vége lesz a játékoknak,
a homokórák visszafolynak,
az égbolt tükrök megnyílanak,
bemutatnak Önmagunknak.

Csend lesz, békés pillanat,
hol, ki él, nem szólhat.
Összenéznek az emberek,
A Föld már tovább nem pereg.

fekete selyembe öltözött a terem
- sötét elegancia
maszkos szörnyek mosolyognak
- gyönyörű irónia

lassu léptek csendes mérgei
- halálos elégia
szemek ádáz, zord tükrei
- keserű paródia

Szemben állnak kiöltözve,
Negédes mosolyt küldve,
Más vérére szomjaznak ma,
Ölni, s visszatérni a holnapba.

Szörnyek ők mind álruhában,
Pompás, díszes mulatságban.
Nem mutatják, mi bennük lakó,
Fentről nézve alantvaló.

De Barlangukban előbújnak,
Szép ruhákat el-el dobnak,
A tűz körül táncot járnak,
Emberek és szörny-Árnyak.